annyira utálok tényleg itthon lenni. már nem azért, mert baj van a családdal, vagy valami.. hanem, csak szimplán, ha egésznap gépezek, abból sosem sül ki jó. márpedig itthon alig tudok mást csinálni.. ma pl. azthiszem elvesztettem 2 számomra nagyon fontos embert.. kis csekélység miatt.. az egyik a (volt)legjobb barátnőm.. mindigis nagyon imádtam, és az egyik legjobbbarátnőmnek tartottam. mostanában, főleg a nyáron, elég sokat vitáztunk.. ennek is 2 pasi az oka. nemértem. mindketten kb. ugyanolyan szerencsétlenül jártunk. mégis veszekszünk..♥:\. a másikról ne is beszélünk milyen fontos nekem... azt hiszem Ő az az egy ember, akit a világon a legjobban szerettem/tiszteltem. amikor megtudtam, hogy barátnője van.. teljesen leblokkoltam. de megértem.. elásom magam szégyenemben. hiszen nekem is volt egy amolyan "kavarásom" vagy nemistudom, hogy fogalmazzak. egy akkori osztálytársam ribancnak tartott. és igaza volt. mármint.. nem tévedett sokat. mert az, hogy úgymond "kihasználtam" hogy elfelejtsek valaki mást, az .. elég nagy szemétség volt részemről. -hú.. most milyen csúnyát gondolhat rólam, az aki nem ismer..- a gáz az, hogy rosszabb lett. szóval semmit nem értem el vele. és most teljesen eltértem az előző témámtól. azt hiheted. de ezzel a "sztorival" arra akartam kilyukadni, hogy nemtudom mit érezhetett akkor Ő pontosan. mert amit én érzek most, kb. belehalok. ez a halál féltékenység. alapból is ez az egyik gyenge pontom, és így ááh..
,,Más, az aki véd,
Más akire vársz,
Más karjaiban lel az álom rád.
Máshol kelt a nap,
Másnál ébresz fel
Fagyos párnám rég tele könnyekkel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése